Első rész

Kinézve a busz ablakán már izgatottan vártam, hogy végre leszállhassak.

Valahol mélyen felkészültem a száműzetésemre szánt napokra, mégis fájt, hogy anyámék elküldtek otthonról, de meg is értettem. Minden változás csak az én javamat szolgálta, felejteni tudjak, de én nem akartam. Hiányoztak az elvesztett barátaim, akiket már soha többet nem látok, még akkor sem, ha haza megyek. Ők örökre elhagytak és csak a csodán múlt, hogy én nem maradtam ott a helyszínen.

Megráztam a fejem, hogy felejteni tudjak, de ez nem ment könnyen, hiába történt meg minden katasztrófa már féléve, én még mindig sirattam a jó barátokat.

A telefonom csipogni kezdett, az arcomon megjelent egy kis mosoly.

Jonas bácsi.: Merre vagy Kicsim?

Én.: Félóra és leszállok, ha nem rabolnak el.

Jonas bácsi.: Ez még viccnek is rossz volt. Várlak.

A mosolyom vigyorrá szélesedet, eltéve a telefonom.

A nagybátyámnál töltöttem a nyaraimat, míg négy éve új állást nem kapott egy picike városkában, ahol ő lett a seriff, ami miatt nem volt rám ideje. Ha azt vesszük most sem volt, mégis elvállalta a felügyeletemet, amitől csak áldani tudtam.

Imádtam Jonas bácsit, olyan volt nekem mint egy nagy testvér. Ő rúgatott be először, ami miatt anyuval össze is vesztek. Pedig le sem buktunk volna, ha nem esik be az ajtón. Vele volt az első discos élményem, amiről anyu és apu nem is tudd, mivel azt hitték egy non-stop mozira mentünk.

Jonas bácsi már jóval túl lépte a negyvenes éveit, de agyilag a húszas éveiben járt, amiben reménykedni tudtam csak, hogy megtartotta. Anyu ezért is vetette fel az ötletet, hogy egy picike időre költözzek a bácsikámhoz, ezzel kiragadnak a monoton világom minden napjaiból, de az egyetem végeztével, nem nagyon tudtam mivel is üssem el az időm a szünetben.

A telefonom ismét csipogni kezdett, majd a zene felcsendült.

Kihúzva a zsebemből felsóhajtottam, ahogy a legjobb barátnőm neve felvillant.

– Nem vagyok még ott – szóltam bele köszönés nélkül.

– Aj már – mondta csalódottan Slyvia. – Három órája is azt mondtad, hogy nem sokára oda érsz.

– Nem Sly. Azt mondtam, idő kell mire oda érek.

– Jól van, nah – morogta és magam előtt láttam, mikor kék színű szemeit megforgatja. – Írj, ha leszálltál. Kíváncsi vagyok hova kerültél.

– Majd küldök képeket – feleltem.

– Oksi, doksi – nyomta ki a telefonján, mikor kinyitottam a számat, hogy ne tegye le, de már késő volt.

A barátnőm nem igazán volt híve a köszönésnek. Csak simán rám nyomta a telefont vagy kapásból elkezdte mondani a mondókáját.

Vissza kinézve az ablakon az egyetlen látvány, ami fogadott az a fák voltak. Az interneten már utána néztem a helynek, ahova küldtek a szüleim.

A picike város egy hatalmas erdőben helyezkedett el a hegy lábánál, ahol egy tó is található volt, távolabb a városlakoktól. Nem sok szórakozási lehetőség adódott a fiatalok számára, még sem panaszkodott a közösségi oldalakon senki. Az egyedüli kikapcsolódás az a mozi volt, vagy a bárok, amiből viszonylag többet is nyitottak, mint a népességnek kellett. Disco a sok kilométerre lévő testvér városban volt csak, de nem láttam rá lehetőséget, hogy oda eljutok. Nem voltam a baleset óta semmilyen buliban, nem kockáztattam meg, hogy az események megismétlődjenek. A fiúkat messziről elkerültem, ahogy ők is engem. Minden kapcsolatomat megszakítottam a társadalommal, csak a régi barátok maradtak meg, akik még szóba álltak velem, nem felelevenítve a történteket.

A percek elrepültek a fejem felet, mint az elmúlt órák. Az agyam folyamatosan pörgött, akár csak az eltelt hetekben. Mindent megakartam osztani a megmaradt barátaimmal, de úgy éreztem ezzel kihagyom az életemből azokat, akik már nem lehetnek részesei az örömömnek és a bánatomnak.

A telefonom rezgett a kezemben és lenéztem a képre, amit Jonas bácsi küldött.

A kezem a szám elé kaptam, hogy ne nevessek fel hangosan, ahogy a barna hajú férfi bandzsítva néz a kamera lencséjébe, kinyújtott nyelvel. Semmit nem változott a kék szemű nagybátyám, és a vigyorom még szélesebb lett, miközben felemeltem a telefonom, hogy hasonló képet küldjek vissza.

Neki mindent eltudtam mondani anélkül, hogy szorongani kezdjek. Olyan titkokat osztottunk meg egymással, amiről még a szüleimmel sem tudtam beszélni. Jonas bácsi látta először a barátaimat, akikről percek múlva már mindent tudott, még a nadrágjaik méretét is. Lemertem volna fogadni, ha elpanaszkodom melyik törte össze a szívem, másnapra nem lettek volna az élők soraiban.

A nagybátyám vihogó képet küldött az enyémre, megmutatva a picike buszmegállót, amiben már várt.

Mióta anyu leültetett, hogy megbeszéljük a nyaramat, azóta órákat beszéltünk telefonon Jonas bácsival, aki alig várta már az érkezésem, és nem tetette az örömöt, majd a Messengeren kezdett zaklatni a különböző programokkal, amiket kitalált nekem míg ő dolgozik. Legjobban a hosztesz munka tetszett, amiben a közelében lehetek, mégis a városkában kellett mozognom, elvégezve azokat a papírmunkákat, amit rám mertek bízni.

A buszsofőr hangosan mondta be a következő állomást, én pedig készülődni kezdtem a leszálláshoz.

Ideje volt nem csak képeken látni a nagybátyámat, hanem a macis testéhez bújni, még ő szorosan magához ölel.

Az évek alatt Jonas bácsi növesztett egy picike pocakot, ami még nem volt nevezhető nagy hasnak, de közel állt hozzá. Nem tett jót neki a gyors éterim kaja és a folytonos munka.

A táskámat a hátamra kaptam, majd a hátsó ajtóhoz állva vártam végre lesszálhasak.

A busz, ahogy megállt Jonas bácsi széles mosollyal integetett nekem, én pedig vissza.

Az ajtó alig nyílt ki, én már a nyakában is voltam, míg ő elemelve a földtől megpörgetett, erősen magához szorítva.

– Annyira hiányoztál Kicsim – suttogta a fülembe.

– Te is Jonas bácsi.

– Gyere mennyünk végre haza – eresztett a lábamra. – Ennyi az őszcuccod? – kérdezte felvont szemöldökkel, ahogy a táskámra nézet.

– Nekem nem kell több – vontam meg a vállam.

– Akkor elmegyünk majd venni neked még – vigyorgott rám.

A nyakam köré tette a kezét, elindulva a közelben várakozó rendőrautó felé.

– Hol a kocsid? – dobtam be a hátsó ablakon a táskám.

– Melóból lógtam el – nyitotta ki az ajtót, majd megállva a kocsi felett rám nézet. – Ne haragudj Kicsim, de még ma dolgoznom kell.

– Semmi baj. – nyitottam ki én is az ajtót, majd beülve fojtattam. – Legalább én is megtudom mit kell csinálnom, még itt vagyok. Már nagyon vártam.

– A csajok is várnak – nevetett fel beülve. – Jesszusom három nő egy helyen. Megfogok őszülni.

– Haláli a humorod – vihogtam fel.

Ez volt, amit annyira imádtam benne. Nem úgy kezelt, mint egy kamaszt, hanem mint egy olyan nőt, aki megérett a humorára, ami sokszor nem is volt a legviccesebb, mégis elnevette magát mindenki rajta, ahogy előtudta adni.

– Lesznek szabályok – komolyodott el a hangja, ami miatt felé kaptam a fejem. – Nem mehetsz ki a házból, ha nem vagyok otthon, hiába picike város, akkor sem különbözik a nagyobbtól. Itt is vannak betörések, lopások és más bűncselekmények – mondta beindítva az autót, majd kitolatott az épület mellől, ami csak egy váróból állt a semmi közepén. – Hanem vagyok otthon mindig lesz egy kollégám, aki rád néz, hogy minden rendben van-e. Elrendeztem mindent. Nem barátkozhatsz olyanokkal, akit nem ismerek. Idegenekkel nem állunk szóba, legfőképpen nem szálunk be a kocsijukba. Vili? – nézet rám nyomatékosan.

– Ezt úgy mondtad, mintha minden jöttmenttel elmentem volna. Amúgy is csak pihenni jöttem és dolgozni.

– Furcsák itt az emberek Kicsim. Nem olyanok, mint ahol eddig voltam. Vannak ügyek, amiket nem tudtam megoldani és ez idegesít… – hallgatott el.

– Ezért nem jöhettem eddig?

– Igen – bólintott.

Nem szóltam neki semmit, hogy már nem kicsi vagyok, megtudom magam védeni, ha arra kerülne a sor, de abban is biztos voltam ezt megcáfolná, így csak hallgattam én is, kinézve az üvegen, a fölénk tornyosuló fákra.

Minden felől csak a nyugodt erős terült el, amivel úgy éreztem egy másik világba csöppentem. Mintha nem is a valóéletben lettünk volna, hanem valami másban. Néhol a nap fénye átszűrődött a lombok közt, de leginkább csak a komor félhomály volt és már tudtam előre, nem kell attól tartanom, hogy leégek a tűző napon.

A városka, ahova a nagybátyám elvitt nem különbözött az addig látott tájtól.

Az utcákon fasorok, amik árnyékba borították a kicsike házakat, amik szépen, gondosan voltak tartva. Nem lehetett látni egyetlen rozoga épületet sem, amit lebontásra ítéltek. Mintha csak minden épületben lakott volna valaki, aki rendbe szedi az ingatlant.

Elhaladva a főbb épületek mellett Jonas bácsi mutogatni kezdett.

Az állatklinika, szinte egy hétköznapi háznak nézet ki, annyi kivétellel, hogy egy nagy mancs nyom volt az épület falára felfúrva és a nagykapu, amin be kellett menni nyitva volt.

A kórház volt az egyedüli, ami kétemeletes volt. A hatalmas üveg ablakokon még az utcáról is belehetett látni, ahogy az emberek bent motoszkálnak segítve a betegeken és elintézve a napi teendőjüket.

A mozi, ami mellett elhaladtunk a nyolcvanas éveket tükrözték vissza a huszonegyedik századi filmcímeket kiírva a hatalmas kivetítőőre, ami a bemutatásra várta a nézőket.

Elhaladva a kapitányság mellett a nagybátyámra néztem, hogy miért nem álltunk meg az egy szintből álló épületnél, de ő nem is figyelt rám. Valahol máshol járt az esze, nem ott ahol kellett volna.

– Az otthonunk a város szélén van – mondta a fel nem tett kérdésemre a választ. – Haza viszlek és berendezkedhetsz.

– Rendben.

Alig párperc múlva egy kétemeletes háznál állt meg, ami előtt már jóval nagyobb volt a fű, mint a többi ingatlanon, ami a kevés nap és a nedvességtől már javában sárgulni kezdett.

Kiszállva a kocsiból, amivel megálltunk a félhajtón körülnéztem.

A nagybátyám háza egy mellék utcában volt a város végében, ami egy erdei földes útban végződött, bevezetve a sűrűbe. Nem volt hét háznál több a kis szűk utcában, mégis barátságosnak tűnt a kis virágos kertel, ami előttük volt, közel a ház falához. Egyedül Jonas bácsinál nem láttam semmilyen növényt, amitől elmosolyodtam. Soha sem volt egy kertész, de a közmunkások mindig megcsinálták helyette a dolgokat, de itt magára volt utalva.

– Az erdőbe egyedül nem mehetsz – szólalt meg, kivéve a táskámat hátulról. – Semmilyen körülmények közt sem mehetsz be a susnyásba. Még az kellene, hogy téged keresel legközelebb, mert eltévedtél.

– Jonas bácsi, már nem kis gyerek vagyok. Húsz évesen tudom a szabályokat – sóhajtottam fel, elindulva a fehér ház felé.

– Attól még elmondhatom – morogta utánam lépkedve. – Luke itthon vagyok. Mindjárt indulok vissza.

Hátra lestem a vállam felet, megpillantva, ahogy a vállán lévő rádióba beszélt.

– Rendben Jonas. Most indulok ki. Később benézek – szólalt meg recsegve a férfi a rádió másik végén.

– Itt a táskád – mondta a nagybátyám, amire az első lépcső foktól felé fordultam. – A kulcsaid – nyújtotta felém a másik kezét, amiben megláttam a kulcscsomót. – Mindent zárj be magad mögött. Minden ajtóhoz van egy kulcsod, de zárkózz nekem, mert agyon váglak, ha bajod esik. Luke később rád néz. Érezd magad otthon…

– … csak ne pakoljak szét – fejeztem be a szokásos mondatát hatalmas sóhajjal, ahogy a tenyeréből kivettem a kulcsokat és a táskám. – Gondolom a második világháború kutya füle, ami bent vár rám.

– Rend van. Oké? – csattant fel, amitől kuncogni kezdtem. Sosem volt a rend híve, így nem is számítottam patyolat tisztaságra. – Mennem kell Kicsim – hajolt a homlokomhoz.

Azzal, hogy az első lépcsőfokon álltam, pont egy szintbe kerültem vele, így nem kellett lehajolni hozzám, míg megpuszilta a homlokom.

– Később találkozunk – hunytam le a szemem, mikor az ajkai a bőrömhöz értek.

– Van egy meglepetés a garázsban – nevetett fel halkan, elindulva a kocsija irányába, hogy visszatérjen a napi teendői közé.

Visszafordulva a magas épület felé, megtettem a maradék két lépcsőfokot, majd a verandán végig sétálva az ajtó előtt állva próbálgatni kezdtem a kulcsokat, remélve, hogy be is jutok végre.

Öt egyforma kulcs volt a kezemben, megjegyezve az elmémben, hogy címkézzem fel az összeset, tudjam melyik mit nyit.

Az utolsó kulccsal tudtam bejutni a házba, amitől tátva maradt a szám.

Jonas nem hazudott, mikor azt mondta rend van. Szinte láttam a parkettán megcsillanni a kevés fényt, ami beszűrődött mellettem.

Az ajtón beljebb lépve, már az előszobában voltam, amit egybe hoztak a konyhával., amit csak a pult választott el, de így sem rontott a pezsgő és szürke színeken. Akár csak egy katalógusba léptem volna.

A szőnyeg, amit a kanapé előtt helyeztek el, az a tipikus habos-babos szövet, amire csak mezítláb léphetsz, élvezve mikor a szálak beszippantják a lábadat.

Minden felé egyforma parketta volt, amitől egy hatalmas térnek érezhette az ember a négy falat.

Az ajtó mögött megpillantottam egy vörös téglákból késztetett kandallót, a kanapéval szemben, felette pedig a falon a tévét, az üveg dohányzó asztalon a drótok nélküli játékot, amitől elvigyorodtam. Jonas bácsi semmit sem változott, még mindig a tv játék volt az egyetlen szenvedélye, amivel kikapcsolta az agyát.

A konyhával szembeni asztal felé indultam, amiről elvettem egy almát, majd beleharapva a lépcső felé fordultam, megkeresve a szobám.

A lépcsőt úgy építették be, hogy a felső szint közepén legyen, ezzel a két oldalán ellehessen menni, aminek csak örülni tudtam, így nem kellett folyton kerülnöm.

A korlátra téve a kezem csúsztattam felfelé a tenyerem, mikor elindultam felfelé.

A felső szinten három ajtó várt rám, mindegyik nyitva, hogy belehessen rajta nézni.

Ráncolni kezdtem a homlokom, mikor megpillantottam a rózsaszín-kék szobát, amiből tudtam, az az enyém, de a másik sima fehér volt és sehol benne a ruhák.

Jonas bácsi a földszinten aludt, de nem értettem, hogy minek neki ekkora ház, ha nem is használta ki.

A fürdőbe bekukkantva már imádtam. Nem csak zuhanyzó volt benne, de a nagy tér közepén egy kád is, amihez három kicsempézett lépcső vezetett. A méretét elnézve inkább volt Jakuzzi, mint egy szokványos kád.

Az egész házban három szín volt a fő téma, de ettől lett azonnal a kedvencem. Az egészben az otthon illatát éreztem, a megnyugtató biztonságot.

A vigyorom csak még nagyobb lett, ahogy egyre jobban befelé tartottam a szobámba.

A szőnyeghez hasonló pléd várta a hatalmas ágyon, amin ha még keresztben is aludtam nem lógott le a lábam. A két egymás mellett elhelyezett komódon a Jonas bácsival és a szüleimmel közös eltelt idők képeit helyezték el. A falakon a tájképek néztek le rám, mint valami poszter.

A fotelek közt az üveg dohányzó asztalon a friss, fiatalos magazinok néztek vissza rám, amik alig várták, hogy kiolvassam őket. A két hatalmas fotelben, amiket olyan pléddel borítottak be, ami az ágyamon is volt, egy-egy táska várt.

Belekukkantva egy kis síkoly hagyta el a számat, mikor megláttam az aljában a könyveket, amiért rágtam Jonas bácsi fülét.

Mindent megtett a nagybátyám, hogy élvezzem a nála eltöltött időt.

Sietve néztem bele a másikba, amitől hangos nevetés hagyta el a számat, mikor kihúztam a gépébe való játékokat. Nem az ő stílusa volt a stratégiai játék, mégis hajlandó volt a házába hozni, csak miattam.

– Helló! – jött egy hang lentről és az ajtó felé kaptam a fejem, majd kisiettem, hogy megnézzem ki jött hozzánk. A felső emeleten megtámaszkodva a korlátban néztem le, keresve az idegent, de nem láttam senkit.

– Helló! – szóltam le, megkerülve a korlátot, próbálva nem leesni a lépcsőn, miközben lefelé szaladtam.

– Nyitva maradt az ajtó – szólalt meg a férfi.

– Basszus – szaladt ki a számon.

Már megszegtem az alapszabályt, hogy zárkózzak be magam mögött.

Amint a szemem elé került a bejárati ajtó lassítottam a lépteimen, de ott nem állt senki sem.

Megtámaszkodva a korlást szélében néztem a konyha felé, ahol egy egyenruhás férfi pakolta ki a papírzacskót.

A számat sűrítve hagyta el a levegő, mikor megpillantottam a borostás állát, a karján megfeszülő inget, amire az emblémát varrták, mint a törvény emberét megkülönböztető jelzőt.

Felém fordította a fejét, és egy pillanatig pislogás nélkül meredt rám az arany színű szemeivel. Az arcán addig játszódó vigyora mosollyá csökkent, de nem vette le rólam a szemét.

– Te lennél Trudi?

– Igen – válaszoltam csendesen, megtéve a maradék lépcsőfokokat is. – Te pedig?

– Luke. Jonas mondta ide jöjjek először, mert tuti nem zárkóztál be. Igaza lett – válaszolta figyelve mikor felé indultam. – Fiatalabbnak hittelek.

– Miért is? – kuncogtam el magam.

– Csak Jonas…

– A bácsikám szeret túlozni – vágtam a szavába, megvonva a vállam. Megállva a pult másik felén, lenéztem a táskákra, amiből kezdett kipakolni és elvigyorodva nyúltam a csokis müzli felé. – Ezt szeretem – motyogtam, próbálva kibontani a kis csomagot, de végig magamon éreztem a férfi pillantását, mintha minden tettem árgus szemekkel nézte volna.

– Én is – mondta kis idő elteltével.

Mikor végre sikerült kibontanom a csokit, felpillantottam rá a levegőben a kezem pedig megállt, mikor ő csak tovább figyelt.

– Van valami az arcomon? – kérdeztem a kezem a bőrömhöz kapva.

– Nincs – rázta meg a fejét.

– Akkor valami baj van?

– Nincs.

Pislogva meredtem az arany szemekbe, de ő nem is zavartatta magát, miközben bámult, mintha sosem látott volna lányt.

Egyre kellemetlenebbül éreztem magam a tekintete súlya alatt.

A csend ránk telepedett míg egymást méregettük, amit a rádiója recsegése zavart meg.

– Agyon vágom – morogta a nagybátyám. – Nem zárkózott be, mi?

Kuncogni kezdtem, elkapva a férfiról a tekintettem, majd beleharaptam a csokiba.

– De bezárkózott Jonas – válaszolta, amivel újra magára vonta a figyelmem és elvesztem a szemeiben, amiket továbbra is rajtam tartott. – Engem sem akart beengedni.

– Szerencséje. Ha végeztél menny ki a Taylor farmra. Valami gubanc van megint.

– Rendben – nyomta le a gombot.

– Kösz – motyogtam lenyelve a müzlit. – Komolyan agyon vágott volna.

– Jonas csak aggódik, de nincs miért. Biztonságban vagytok.

– Jó tudni – mosolyogtam rá. Egyik lábamról a másikra álltam, míg vártam mondjon valamit, de ő meg sem szólalt. – Azt hiszem én… – hallgattam el felfelé mutatva, mint egy zavarodott idióta. – megyek kipakolok – tettem hátrafelé egy lépést. – Zárd be magad után az ajtót.

– Persze – bólintott.

Nagyot nyelve pördültem meg, majd siettem a lépcső felé, a korlátba kapaszkodva lestem vissza rá, ő pedig minden léptem figyelte.

Különös volt, mégis vonzó a maga módján, de túl idősnek tűnt hozzám. Furcsa volt az a tudat, hogy nem akarok tőle messzire menekülni, mint a legtöbb fiútól, akik a közelembe kerültek. Ő valahogy más volt, mint akiket ismertem, amitől a csontjaimig hatolt a rémület,

Felérve az emeletre, már vettem is elő a telefonom, hogy beszámoljak a legjobb barátnőmnek, hova is kerültem.