Második rész

Ültem a járőrautóban és nem tudtam kiverni a fejemből a lányt. Folyamatosan csak rá gondoltam, mint akit megbabonáztak, de nem hittem az ilyenekben, abban a pillanatban viszont, ahogy a szemem elé került nem tudtam elfordítani a fejem.

A kék szemek egyszerűen nem engedték, hogy az agyam dolgozzon és ezzel megparancsoljam magamnak elkapjam a tekintetem róla. Egyetlen nő sem tudta ezt kiváltani belőlem, amit a fiatal lánynak sikerült.

Erőt véve magamon kiszálltam az autóból, majd elindultam a rám várakozó férfi felé, akinek az arcáról már lelehetett olvasni a haragot és a dühöt. Lemertem volna fogadni, hogy ismét a balhés banda csinált valamit a farmon, amivel kivívták az öreg haragját.

Mr. Taylor nem volt a városiak kedvence, de ez nem is volt meglepő, mindenért megtette a bejelentést, amivel a mi munkánk is csak megnehezítette.

– Üdv Mr. Taylor – nyújtottam fél a kezem.

Az öreg szorítása erős volt a sok éves kemény fizikai munkától, az arcán a fáradság jelei mutatkoztak, mint aki nem aludta ki magát.

– Megint randalíroztak a fiatalok a birtokon. Szét zavarták a nyájat és lesérültek a birkáim – kezdett bele, minden bevezetés nélkül a kopaszodó férfi.

Barna szemeiben a harag felcsillant, ahogy az enyémbe fúrta őket.

– Látta is őket?

– Nem kellett látnom – csattant fel. – Hallottam a motorjuk zaját miközben károkat okoztak nekem.

– Rendben Mr. Taylor. Megírjuk a bejelentést és elkapom a fiúkat – mondtam nyugodt hangon, de már az agyamra ment az idős. Hetente legalább kétszer kikellet hozzá jönnöm felvenni a panaszát.

Az autóhoz visszasétálva, kivettem a már kikészített tömböm, majd írni kezdtem az öreg vallomását. Szinte már rutinból írtam meg a sorokat, majd felé tartva a tollat vártam, hogy aláírja a nevét.

Negyedóra elteltével már ültem is vissza a kocsimba, hogy bevigyem az iratokat a kapitányságra.

A farm távol volt a várostól, akár csak a legtöbb ranch így a fiatalok, akik a motorozással ütötték el az idejüket, legtöbbször belefutottak az ilyen farmokba, némelyikben igen csak nagyobb kárt csinálva, amit ők játéknak fogtak fel.

A balhés banda volt a legrosszabb mind közül. Az öt fős társaság előszeretettel csinálta a cirkuszokat még sem tudtuk őket elkapni vagy bármit is rájuk bizonyítani. Okosak és rafináltak a fiúk, de vártam a napot mikor hibáznak. Hiába tudtam, hogy ők az elkövetők, nem tudtam rájuk bizonyítani semmit sem.

A városba visszaérve megpillantottam Jonas unokahúgát, aki egy rózsaszínes-kék biciklit tekerve nézelődött.

Elmosolyodva lassítottam, majd megnyomtam a sziréna gombját, ami megpettyent figyelmeztetve a lányt, hogy álljon meg.

Fogalmam sem volt miért is akarom megállítani, de megtettem.

Ahogy hátrapillantott a mosolyából vigyor lett és megállva a bicikliével mögé húzódtam.

– Jogosítványt, forgalmit kérek – mondtam, ahogy kiszálltam a kocsiból.

– Ha, nagyon viccesek vagyunk ma – nevetett fel a lány.

– Szép canga – mutattam a bicikliére, ahogy becsapva az ajtót elindultam felé.

– Jonas bácsitól kaptam ajándékba. Szerinte nem élek egészséges életet és ez segíteni fog formában tartani.

Hosszan szívtam be a levegőt, mielőtt kétértelmű célzást nem tettem volna a mondatára. Túl fiatal volt hozzám és túlságosan is ártatlan, ennek ellenére szemlátomást mértem végig hosszú lábait, vékony derekát, egész a formás arcáig.

Neki dőlve a kocsim orrának figyeltem a lányt.

– Merre tekersz?

– Csak nézelődtem – vonta meg a vállát. – Kíváncsi voltam mi van a picike városban, amit még nem láttam.

– Ha végig mész a főutcán már mindent láttál – nevettem el magam.

Mögöttünk motorok bőgtek fel és haladtak el mellettünk, amitől sóhaj hagyta el a számat, főleg mikor az első visszafordult, nem törődve a csekély forgalom akadályozásával.

Összefonva a karom vártam, hogy a fiú megálljon mellettünk és leállítsa a motorját.

– Luke – mondta ki hangosan a nevem a fiú, levéve a bukósisakját.

Hosszúkás fekete haja szétomlott a fején, zöldes szemeit először rám szegezte, majd a lányra, felmérve magának a csinos Trudi-t.

– Ruben – biccentettem felé, hogy vissza irányítsam magamra a figyelmét.

– Hozzád indultam. Az erdőben találtunk csapdákat semmi jelzés nélkül.

– Én meg titeket kerestelek – válaszoltam, a hangomból a kezdetleges jókedvem el is illant, amit a lány okozott.

A fiú ismét Trudi-ra nézet. – Ruben vagyok – nyújtotta felé a kezét. – Gondolom te leszel Jonas unokahúga. Trudi.

– Túl kicsi ez a város – mosolygott rá a lány, elfogadva a kéz fogást, amitől megfeszültem.

Nem tetszett, ahogy Ruben a lányra néz. Ismertem azt a tekintetett, mikor végig méri magának, elképzelve mit is tudna vele kezdeni. Én is így nézhettem rá a délelőtt folyamán és undorodtam magamtól, de legfőképpen féltékeny voltam, ahogyan a lány a fiúra vigyorgott.

– Megint a Taylor farmon randalíroztatok – szólaltam meg morogva. – Figyeld meg, beviszlek a fogdába meg a csürhe bandádat is.

– Most kivételesen nem mi voltunk – fordította felém a fejét. – Mi fent voltunk a hegyen. Megint a szomszéd városból jöttek át a fiúk. Találkoztunk velük, de el is szeleltek.

– Ne hazudj nekem – szűkült össze a szemem. – Kotrogy haza. Később még felkereslek meg a bandát is.

– Jössz vacsira megint? – vigyorodott el, és egy rövid pillanatra lehunytam a szemem.

– Nem hiszem. Mondd meg Keila néninek, hogy később benézek, de nem maradok.

– Te tudod – rúgta be a motorját. – Mit kezdesz a csapdákkal?

– Utána nézek – néztem az ég felé, majd a fiúra. – Ne cirkuszoljatok, mert nem húzlak ki a szarból, ha elfajul a helyzet.

– Pedig gondoltam ennyit csak megtennél az öcsédért – nevetett fel a fejére kapva a sisakját, majd nagy gázt adva elszáguldozott mellettünk. Megfordulva az utca közepén egy kerékre kapta a krosz motorját, felvágva a lány előtt, aki kidülledt szemekkel figyelte, hogyan is halad el előttünk.

– Felvágós barom – motyogtam az orrom alatt.

– Szóval ő az öcsike – szólalt meg Trudi, de nem is pillantott rám. Ruben-t nézte, aki kerülgetni kezdte a kocsikat, majd elkanyarodva eltűnt a szemünk elől.

– Csak a féltestvérem – javítottam ki gondolkodás nélkül. – Semmi hasonlóság nincs bennünk a vezetéknevünk leszámítva.

– Kár – mondta halkabban, és zavartan rám nézet, mikor felvontam a szemöldököm. – Én most megyek – nevettet fel kínosan.

– Gondolom úgyis találkozunk később – löktem el magam a kocsitól.

– Biztos – mosolyodott el. – Szia rendőrbácsi.

– Szia Tündérke.

Elkaptam róla a tekintetem, megperdülve indultam a kocsim ajtaja felé, miközben lehunytam a szemem. Hangosan mondtam ki a becézést, ami a fejemben motoszkált, és ettől kellemetlenül éreztem magam. Kiakartam kezdeni egy tőlem jóval fiatalabbal és az sem érdekelt, hogy a főnököm unokahúga. Komoly problémák voltak a fejemmel, ha már ilyenek jártak benne.

Beszállva a kocsiba a tenyerembe temettem az arcom, mikor meggyőzöttem róla a lány már elment.

– Te barom állat – korholtam meg magam. – Tündérke, mi?

Két nap elteltével már kezdtem felmérni a városkát. Nem volt nehéz dolgom. A munkatársaim, akik a kapitányságon titkárnői munkát végeztek folyamatosan az emberek közt tartottak. Lemertem volna fogadni, hogy ezt is Jonas bácsi mondta nekik, mivel az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a társadalmat.

Rebbeca volt a kedvencem a két nő közül. A vörös hajú nő, a negyvenes éveiben járhatott és az első pillanatban levehető volt, hogy oda van a nagybátyámért, aki viszont tudomást sem akart venni róla. Már sajnáltam a nőt, mikor barna szemeivel éhesen nézet a férfi után, ő pedig csak jött és ment az irodában.

Rebbeca munkája volt, hogy felvegye a telefonokat, majd iktassa a bejelentést, továbbítva Suzy-nak, aki a rádióba mondta ki merre van és merre is kell menniük.

A poén kedvéért a két nőtől én is kaptam egy rádiót, így nem kellett a telefonomon hívogatniuk és fontos személynek néztem ki, mikor a biciklimen ülve recsegni kezdett a készülék az oldalamon. Sajnálatos módon én csak egy régebbi kézi rádiót kaptam, amit elvileg már nem is használhattak volna a kapitányságon.

– Kicsim figyelnél egy kicsit a rádióra? – kérdezte Suzy, ahogy elhaladt mellettem sietve.

Barna haja csak lobogott mögötte, mikor futásnak eredt a raktár felé.

– Most lesz káosz – nevettem el magam megperdülve a székemen.

– Segítek – kacsintott rám Rebbeca.

A két íróasztal egymással szemben volt, én pedig a szélére kaptam egy gurulós széket, hogy mindig a lányok közelében legyek.

A munkám egyszerű volt. A papírokat elkellet vinnem a postára vagy a hivatalba. Nem volt nagy ördöngösség, ez volt Rebbeca munkája haza felé menet, de nem tudott volna Jonas bácsi más munkát kiszabni rám, hogy maga mellett tartson, így én lettem a lóti-futi.

Rebbeca egy papírt tolt elém, mikor a gépét nyomkodta, és már el is vigyorodtam.

– Luke-t küldd ki a Morgan farmra. Jonas-t pedig hívd vissza, mert nem sokára jönnek hozzá.

– Sima ügy. – mondtam a fejemre húzva a mikrofont, majd lenyomtam a gombot. – Mz/x, Mz/x Jonas bácsi – nevettem el magam. – Tessék visszajönni, mert randija lesz.

– De megváglak te lány – morogta a nagybátyám, amitől elkapott minket a nevetés. – Mit keresel a rádiónál?

– Előléptettek – válaszoltam. – Most pedig szállj ki a vonalból, és siess vissza. Luke?

– Igen? – vihogott bele a férfi. 
– Ki kell menned a Morgan farmra. Valami zűr van kint. Tuti a kukoricásban hagyott jelekről lesz szó.

– Túl sok tv-t nézel – nevetett a férfi. – Öt perc és ott vagyok.

Levettem a fejemről a készüléket, majd hátra dőltem a székemben.

– Nem kell kimenni? – pördültem Rebbeca felé. – Unom magam itt bent.

– Elszaladhatsz a postára, ha van kedved.

– Oké. Amint Suzy visszajön elindulok.

– Rendben – motyogta, tovább dolgozva a gépén. – Holnap bent tudnál maradni?

– Persze. Miért?

– Rendbe kellene tenni az iratokat a raktárban. Ma hozzák át és el kellene rakni őket.

– Szerintem menni fog.

Suzy öt perccel később jött vissza a kezében egy halom mappával, amit csak az asztalra levágva felsóhajtott. Nem vártam meg, hogy mik azok. Amúgy sem tudtam volna, így csak felkaptam a postát és már szaladtam is kifelé, ahogy a magassarkúm engedte.

Már felirkáltam egy cetlire mit is kell vennem, ha Jonas bácsi elvisz a másik városba, hogy bevásároljunk, de folyton csak este mentünk haza, mikor már nagyon fáradt volt.

A seriffek élete nem volt a legegyszerűbb a picike városban.

Jonas bácsi és Luke volt a két személy, akik az utcákat járkálták non-stop készen állva, hogy jön a hívás, mikor kell visszajönniük az irodába. Rajtuk kívül még dolgoztak páran az őrsön, de az ő munkájuk olyan könnyűnek tűnt, még sem hittem el, hogy kíméletes velük az élet. A rendet mindenkivel bekellet tartatni, nem számított, hogy családtag vagy rokon, rájuk is ugyan úgy vonatkoztak a dolgok.

A kis fonott kosaramba dobtam a borítékokat, ami a biciklimen volt felerősítve és már fel is szálltam, hogy megjárjam a küldetésem.

A telefonom egyfolytában csak csipogott, ahogy az otthon hagyott barátok a hogylétem felől érdeklődtek, mégis ritkán írtam nekik vissza, egyedül Slyvia-nak válaszoltam a többiek ráértek, mikor már tényleg nagyon unatkoztam.

A kicsike városkában az volt a legjobb, hogy minden egy helyen volt. A posta nem volt messze az őrstől, ahogy a többi főbb épület sem.

Bámészkodva tekertem a kényelmes tempómat, élvezve a kevés napfényt, amiben részem volt, mikor egy zöldes motor lassított le mellettem, míg a többi tovább ment, hangos morajt hagyva maguk után.

– Szia Trudi – vigyorgott rá a fiú.

– Szia Ruben.

– Hova ilyen nagy lendülettel?

Felnevettem, ahogy a fiú előadta magát. – A postára. Ti?

– Csak a szokásos szabad nap – húzta meg a gázt, amitől ugrott egyet a motorja. – Van kedved kijönni velem?

– Nem hiszem. Nem szeretem a száguldozást.

– Vigyázok rád.

– Majd legközelebb – mosolyogtam rá.

– Szavadon foglak – csapta le a sisakja üvegjét és már a többiek után száguldozott, egy kerékre kapva a motorját.

Lekanyarodva a járdára megálltam és a támlának döntöttem a biciklim, majd bementem az épületbe.

Nem kellett sorban állnom, míg nem csekkel vagy ahhoz hasonlóval zavartak át. A legtöbbször csak bekukucskáltam az ablakon, megelőzve a sort és beadtam a borítékokat, amiket a bent ülő idős hölgyek már el is tettek egy külön polcra.

A telefonom nyomkodva léptem ki az ajtón, és félre állva meredtem a készülékre.

Ismeretlen.: Mit csinálsz Tündérke?

Én.: Ismerlek?

Vártam a válaszra, ami nem sokkal később meg is érkezett.

Ismeretlen.: Azt hiszed, hogy igen, közben nem tudod, hogy mi is jár a fejemben.

Én.: Előre jelzem, pszichopatákkal nem állhatok szóba.

Ismeretlen.: Pedig minden nap megteszed, mikor reggel viszonozod a köszönésem.

A szemem hatalmasra kerekedett, ahogy felfogtam mi is az ismeretlen szám. Az arcomon egy vigyor terült el, miközben gyorsan nyomkodni kezdtem a kijelzőt.

Én.: Ennyire nem unatkozhatsz rendőrbácsi. Most is a farmon kellene lenned.

Ismeretlen átnevezve: Rendőrbácsi.

Trudi átnevezve: Tündérke.

A kezem a szám elé kapva nevettem el magam, majd a zsebembe tettem a készüléket, hogy visszainduljak a rendőrségre.

A mellkasomban valami furcsa érzés kavargott, amitől üresnek éreztem, mégis mintha kevés lett volna benne a hely.

A férfi megszerezte a számom, csak azért, hogy írjon nekem, aminek inkább kellett volna ijesztőnek lennie, mint félvillanyozónak.

Mikor beléptem a kapitányság ajtaján és végig mentem a kis folyóson, hogy megkerüljem a pultot visszatérve a két nőhöz, az arcomon még mindig ott volt a vigyor.

– Mi történt abban a negyedórában még nem voltál itt? – kérdezte Suzy, az arcom tanulmányozva. – Nyertél a lottón?

– Dehogy – nevettem fel hangosan. – Jó a kedvem, ennyi. Amúgy láttam a balhés bandát. Szabadnaposok – ültem le a székemre, a telefonomat kitéve az asztalra.

– Remek, akkor ma megsokasodik a bejelentések száma – sóhajtott fel Rebbeca. – Komolyan egyszer valaki leveri azokat a fiúkat a motorról.

– Nem rosszak, csak elevenek – szólaltam meg.

– Nem ismered még őket – forgatta meg Suzy a szemeit, visszatemetkezve az előtte lévő iratokba, majd egy másik papírt elővéve irkálni kezdett.

Kioldva a telefonom olvasni kezdtem az üzeneteimet.

Rendőrbácsi.: Kint is vagyok, de a telefonom érdekesebbnek tűnik, mint a bejelentés.

Én.: Gondolom mennyire. Találkoztam Ruben-nel. Mentek ki motorozni, vigyázz az úton.

Rendőrbácsi.: Aggódsz értem? Jó jel.

Én.: Ne legyél öntelt.

A telefonom az asztalra dobtam, rákönyökölve figyeltem a két rám meredő szempárt.

– Mi az? – vontam fel a szemöldököm.

– Semmi – mondták egyszerre, hatalmas mosollyal az arcukon.

– Kellene valamiről tudnunk? Ki a kedves illető, aki ilyen vigyort csalt az arcodra? – kérdezte Rebbeca, és éreztem, hogy az arcom elönti a forróság.

– Csak a barátok – vágtam rá sietve. – Viccelődnek, hova is kerültem. Ők abban vannak, hogy Hawaii-n süttetem a hasam – folytattam, ami ha azt vesszük nem is hazugság.

Sly egy órán keresztül vihogott a telefonba, mikor elmondtam hova is küldtek a szüleim, míg ő valami táborban felügyeli a kicsiket. Persze, hogy az ő munkája jobbnak tűnt még tegnap, mikor a kockás hasakról mesélt és küldözgette a képeket a szexibbnél-szexibb pasikról.

– Ha te mondod – kuncogott Suzy. – Már azt hittem Ruben csavarta el a fejed. Nagy lókötő a fiú.

– Aranyos, de ennyi. Túl kisfiú, arról nem is beszélve, hogy hiperaktív.

– Ki hiperaktív? – jött a hang a hátunk mögül.

– Az öcséd – dőlt hátra a székében Rebbeca. – Elakarta csavarni Trudi fejét.

– Nem is – csattantam fel. – Megkérdezte megyek-e vele motorozni. Nem volt semmi.

– Ez nála már az első lépés – szólalt meg Suzy. – Amint igent mondasz, nem menekülsz tőle.

– Mit válaszoltál? – kérdezte, kissé indulatosan is Luke.

Megpördülve a székemben néztem rá.

– Mit kellett volna? – ráncoltam a homlokom. – Megmondtam neki, hogy nem szeretem a motorokat. Nem hazudtam. Nem hiányzik, hogy kitörjem a nyakam.

Luke ajkai féloldalas mosolyra húzódtak a válaszomtól, majd a pultra csapott, elindulva az irodája felé.

– Szóljatok, ha ki kell menni.

– Rendben – felelte Suzy.

A férfi egyre furcsábban viselkedett, de közben egyre aranyosabb is lett.

A telefonom megcsippantt, és visszafordultam az asztal felé.

Rendőrbácsi.: Jó volt a válasz.

Én.: Örülök, ha tetszett, de ez az igazság.

A nap szépen lassan eltelt, de valami nem hagyott nyugodni.

Jonas bácsi, ahogy visszajött haza zavart azzal, hogy lejárt a munka időm, és már nincs rám szűkség az irodán, így kezdjem magammal otthon, amit akarok, csak ne hagyjam el a házat. Mintha lett volna valami tervem a maradék időmmel.

Elfeküdve a kanapén olvastam az újonnan megkapott könyveket, míg arra vártam, hogy a nagybátyám is haza érjen, majd elmenjünk vacsorázni, ahogyan megígérte nekem.